42éves vagyok. Nő vagyok. Budapesti vagyok. Egész éltemben reál beállítottságúnak tartottak. Szép lassan rájöttem, hogy na, az pont nem vagyok. Sztereotípia, vagy beskatulyázás, "mer' minden ember azt akarja, hogy tovább élhessen másba' és hogyha ő jó volt, akkor a fia is jó legyen az ágyba'." Anyám-apám műszerész, akkor nekem is inkább a matekhoz-fizikához kell vonzódnom. Vagy egyszerűen csak sokkal inkább tudtak segíteni a matek tanulásban, ellenben sokkal kevésbé nyomták az irodalmat. Pedig a kreatív, agyam jobb fele mindig is próbált dörömbölni, kitörni. De elnyomta, bebörtönözte a reális, túlfejlesztett bal. Most eljött a pillanat, véget ért a rabság. Nem akarom életfogytig tartó büntetésben tartani azt a szárnyalni képes, bármire képes, színes és végtelen lehetőségekkel rendelkező felemet, ami évek óta egyre hangosabban kopog börtöne rácsain. Tudatosan felépítve kezdem feltépni a rácsokat, felrobbantani a falakat. Erről az útról és az út közben mintegy melléktermékként keletkező termékekről fog szólni ez a blog.

A hétvégén részt veszek egy kreatív írás tanfolyamon. Az alap, hogy megtanultam írni. Ez már jó régen volt. Azóta mint a hagyma héjrétegei, rakódtak rám ilyen-olyan készségek, képességek, amik képessé tettek így-úgy fogalmazni. Fogalmaztam az általánosban, fogalmaztam a gimiben, fogalmaztam a főiskolán. Persze soha nem azt, amit szerettem volna. Azt egy naplónak, a fióknak, majd a priváttá tett blognak tettem. Akartam, de nem eléggé, és ezért nem láttam meg a lehetőséget. De most olyan élesen, egyértelműen látom, hogy ez az utam, hogy esélytelen letérnem róla. Magamnak és Nektek! Szeretném, ha miközben én élvezem, Ti imádnátok! Olyan storykat akarok megírni, amik érdekesek, viccesek, megdöbbentőek, elgondolkodtatóak és leginkább rövidek. 10-15 perc alatt elolvasható történetek, amiket akár a Széll Kálmán tértől a Blaháig a 4-6os villamoson, állva, a telefonodon el tudsz olvasni. Látom magam előtt az arcod, ahogy a reggeli csúcsforgalomban mosolyra húzódik a szád, vagy akár könny csillan a szemedben, döbbenetedben önkéntelenül a szád elé kapod a kezed, ahogy beleéled magad. Az én fantáziámban megjelent világba utazol lélekben, miközben döcög veled a villamos a Margit hídon. Ki akarlak zökkenteni a megszokottból, szeretném, ha várnád a következő storyt. Lazán fognak egymáshoz kapcsolódni, de ha csak egyet, teszem azt a 8.-at például, olvasod is el, teljes egész lesz. De akarni fogod elolvasni a többit is, függővé teszlek, ezzel a te fantáziád is kinyitom, a te napjaid is vidámabbak lesznek.

Az élet a legjobb regény író szerintem. Mindenkivel történnek dolgok, ahogy éli az életét. Vannak igazán csavart storyk, amikor a végén még csavart a Sors egyet a szálon, csak hogy nagyobbat üssön. Ezeket jól megírva, olvasmányos, befogadható formába öntve létrejöhet egy szórakoztató termék, amivel a fentiek bekövetkeznek és a csepeli HÉV-en utazva is mosolyogni fogsz a tömegben. 

Persze azért, mert a cím és a gondolataim is onnan indulnak, hogy a közösségi utazást tenném élvezetté az írásaimmal, nyilván olvashatod majd az otthonodban is. Akár a reggeli ébredezés közben, ahelyett, hogy az idióta híreket olvasnád, vagy a facebookot pörgetnéd végig sokadszorra. Évekkel ezelőtt voltam New Yorkban 10 napot, egyedül. Sokan izgultak értem, sokan kíváncsiak voltak, mi van velem. Ahelyett, hogy egyesével mindenkinek leírtam volna az eseményeket, a facebookon minden nap posztoltam egy kis storyt, azt, ami aznap történt, megírtam. Az ismerőseim imádták! Várták a reggeli posztot, hogy megmosolyogtassam őket a kávé kavargatása közben, a villamoson ülve-állva. Kiszakítottam őket Budapest - vagy Pécs teljesen mindegy! - szürke valóságából, kicsit ők is velem utaztak! Ilyen kis storykat fogok írni, szóval folytatás hamarosan, utazz velem!