Könyvműhely
Calean Rhys: Elefánt a porcelánboltban.
Dobos Márta:
www.dukko.hu blogok közt e-book a refluxról
Colleen McCullogh – Róma (11kötet)
A mecseki sétányon
Tavasz van. Csicseregnek a madarak, rügyeznek a fák. Ahogy sétálunk az előző ősszel lehullott avaron zördülnek a száraz levelek. Hosszú volt a tél, sok volt a hó. Sokan letaposták a leveleket a földön, de most már az új élet sarjad a rothadó, elhalt levelek közül. Szinte hallani a rügyek robbanását. A színeket feltekerték, vibrál a levegő is. Mi fogjuk egymás kezét és némán sétálunk ámulva a természet csodáján. Múltkor, mikor itt jártunk, még keményre volt fagyva a táj, a fák ágai szürkén, hidegen szurkálták a ködös, fagyos csendet. Most meg felnézek az akvamarin kék égre, apró állatkák köröznek a fejünk felett csapkodva átlátszó, törékeny szárnyukkal, illata van a levegőnek, és a még lombtalan, fakadó rügyektől terhes fák ágai között simogatva süt át a Nap.
A férfi keze a kezemen ismerős szorítással. Lépései mellettem a megszokott, nyurga lépések. Felnézek arcára, borostája apró árnyékokat vet az arcbőrére. Megérzi pillantásom, mosolyogva rám néz, felemeli szabad bal kezét és egy tincsemet a fülem mögé tűr. Megállunk és élvezzük a napsütést, mélyen beszívjuk a kristály tiszta levegőt, benne a tavasz érzetével, az ezernyi nyíló vadvirág nehéz illatával. Öröm van a szívemben és öröm van a férfi szívében, véget ért a tél, élünk, itt lehetünk együtt és boldogok vagyunk.
Kisvárosi történet
Vera, Szamanta, Kati és Lili egy magyarországi kisvárosban éltek. Együtt jártak iskolába, tulajdonképpen együtt nőttek fel. Szamanta mindig is a négyesük közepe volt, ha úgy tetszik, ő volt a falkavezér. Minden fiú vele akart járni, körülötte voltak a botrányok. A másik három csak utána kullogott, mondhatni kiszolgálták a kényét-kedvét. Teltek-múltak az évek, Szamanta ment először férjhez nagy esküvő, csinnadratta, majd legalább ekkora elánnal vált is el legelőször. Vitte a házat, a gyerekeket és az autót. Szokásos story. Jött a következő nagy esküvő, majd nagy válás.
Kati és Lili ehhez képest csendesen családot alapított, egymás gyerekeinek kereszt szülei lettek, élték tovább a kisvárosi életüket. Ritkán találkoztak már együtt négyen.
Vera végül egyedül maradt, bejárta a világot, vett egy kutyát és ritka találkozásaik alkalmával a szájtátásig döbbentette le barátnőit. Elmesélte nekik, hogy él, a másik három fel nem foghatta, hogy Vera miként gondolkodik, hogy rajonghat tinédzser csitriként, hogy elégítheti ki a spániel társasága?
Az egyik legjobb storyja az volt, mikor megosztotta barátnőivel az előző heti pesti pletykát. Történt ugyanis, hogy Vera hatalmas társaságában az egyik résztvevő élete alapokig zuhant össze, mikor 20 év együttélés után, 3 gyerekkel a férje otthagyta Sándorért!
- Igen, jól hallottátok! Egyszerűen rájött, hogy márpedig ő buzi… a csaj meg mellrákos lett… - ömlik Verából a szó
- Neeee! – döbben meg Kati. Szamanta csak ül, nem szól semmit, de az arcára van írva a szánalmas lenézés. – milyen nő lehet az, akit egy másik férfiért hagy ott a férje??? – nem mondta ki, csak gondolta magában fintorogva.
De Vera folytatja. A volt férj, aki immár együtt él a nálánál 20 évvel fiatalabb Sanyikával, egész egyszerűen úgy viszi láthatásra a 3 tini gyereket, mintha Sanyika legalább is a felesége lenne.
- Most képzeljétek el a három kamasz lelkét! Az anyjuk rákos… az apjuk buzi… pszichológustól családállítóig hordja őket két kemó közt a csaj… - hat Vera még inkább a másik három kisvárosi nő érzelmeire.
Utolsó metró
Deák tér, 3as metró. Éppen elkaptam az utolsó szerelvényt, nincsenek már sokan, bezáródik az ajtó mögöttem, lehuppanok az ajtó melletti ülésre. Mellettem nem ül senki azon az oldalon. A metró villódzó neonjában szinte már lecsukódik a szemem, de tudatom utolsó foszlányával körbe nézek. Nem is tudom, hogy nem álom volt e a zakatolás és lágyan ringó haladás közben, ahogy észrevettem a velem szemben ülő hosszú, szőke hajú, szemtelenül fiatal lányt. Szépen kisminkelt arcán patakokban folyik a könnye. Szájaszéle meg-megremeg, ahogy próbálja elfojtani a zokogást. Könnyes szemeinek pillantása kérlelőn fúródnak az enyémbe, ahogy egymásra nézünk. Görcsösen szorítja az ölében a ribanc retiküljét – megjegyzem szőrös. Ellenállhatatlan késztetést érzek, felállok és mellé ülök. Elhúzódik tőlem, de a szemét nem veszi le rólam.
- Mi a baj? – kérdezem a személytelen budapesti tömegközlekedésen teljesen életszerűtlenül. Hát komolyan, ki tesz fel bárkinek ilyen kérdést? Én miért tettem fel?
- Semmi! – válaszolja a szőke lány kicsit szenvedélyesebben, mint ahogy feltételezem szerette volna.
- Ok, akkor sírjunk a semmi miatt! – válaszolom és elfordulva tőle úgy teszek, mintha a szememből törölgetném a könnyeket.
Egy fél megállón át semmi nem történik, de ahogy a Népligethez érünk, a metrókocsiból kiszáll a rajtunk kívül még jelenlevő 3 férfi is, mit sem törődve a valóban síró lánnyal és velem, aki csak tetteti. „Kérem vigyázzanak, az ajtók záródnak!” mondja az automata a jól ismert szignált követően. Egész gyerekkorom óta belém ivódott a 3as metró szignálja. Valamiért eszembe jut, ahogy először mentem egyedül a Szentkirály utcába fogszabályzásra, aztán ahogy a Tömő utcába jártam a Klinikáknál leszállva a Szemklinikára, aztán dolgozni a Nagyvárad térre az OTH-ba. Fejemben kavarognak az emlékek, amik a metró szignálhoz kötődtek, miközben a lány mellettem némán sír. Én már nem is foglalkozom vele, teljesen a saját gondolataimba merülök. Egyszer csak megfogja a lazán a térdemen pihenő kezem.
- Tényleg sírnál velem? – kérdezi szomorú, kikerekedett szemekkel, hosszú szempilláján egy kövér könnycsepp remeg.
- Természetesen! Úriember vagyok, ha egy lány sír én mindig vele sírok! – jelentem ki megszorítva a kezét.
- Nem is érdekel, miért fogunk sírni? – kérdezi.
- Dehogynem! Ha elmondod, Te miért sírsz, én is elmondom, miért sírok én!
- A barátom megcsalt a legjobb barátnőmmel… - fog bele a storyba a szőke haját félre söpörve a válláról.
- Azt hiszem, ez nem elég indok. – nézek rá komolyan.
- Mi az, hogy nem elég indok???!!! – magából kikelve ripakodik rám, kitépi a kezemből a kezét és kicsit elfordul ültében tőlem.
- Nézd, az a kapcsolat, ami nem elég ok a hűségre, az nem kapcsolat, az a barátság, ahol az állítólagos barát másik fele nem nemtelen egyed, hanem potenciális „másik fél jelölt”, az nem barátság. Mit kell ezen siratni?
- Ok, te miért sírsz? – kérdez vissza most már száradó szemekkel.
- Azért sírnék, mert téged sírni látlak. Azért sírnék, mert kudarcot vallottam, hogy a Deák és Köki közt felvidítsalak, azért sírnék, ha elvesztenélek, de azért biztosan nem, mert te elvesztettél engem…
„Kőbánya-Kispest, végállomás! Kérem, hagyják el a vonatot és erre figyelmeztessék utastársaikat is!”
És így kerek a világ.
Van, akinek 3gyerekkel 1férjjel, van, akinek 2gyerekkel, 2férjjel, van, akinek gyerek nélkül 100férjjel, és nyilván van, akinek egyedül. Az én világom úgy kerek, ha nevetek. Az én kerek világomban mosoly van és béke. Az én világom akkor kerek, ha süt a nap, vagy ha esik az eső, vagy ha fúj a szél, vagy esik a hó. Az én világom akkor kerek, ha jól laktam. Az én világom akkor kerek, ha az első sorban álltam, vagy legalább úgy énekeltem, mintha ott álltam volna. Az én világomat a szeretet teszi kerekké. Szerintem kerek világ nem létezhet zene nélkül, színpad nélkül és rajongás nélkül. Egy jó baráti beszélgetéssel kerekedik minden, a világ is, minden is. Szóval lehetsz szögletes nagycsaládban is, de lehetsz „kerek” egyedül is. A világ tőled magadtól kerek, vagy sík, vagy szögletes. Döntsd el magad, hogy jobb neked sivár monokrómban szemlélni és túlélni, vagy túlcsorduló színekkel megélni az életet.
Pampó – gyapjúfonalból kötött papucs, mamusz
Ágál – dicsekszik, pöffeszkedik
Acsongat – csinosít
Abajdok – idétlenül nagy, esetlen, böszme
Parapács – ügyes, talpraesett, jó beszédű
Összecsombolyodik – összegömbölyödik
Kinn a mezőn a tata perlekedik az öszvérrel. A szerencsétlen állat rázza magán a szerszámot, húzná az igát, de összecsombolyodtak a szárak. A pampó srégen áll a szügye előtt, a parapács pedig lóg a hasa alján. Az öreg acsongatja az ostorral keményen, még rá nem jön a bajra, miért ágál a munka ellen a jószág! Ekkor megfogja az abajdokot, kiigazítja a szerszámot a szamárlovon, aki örömében felnyerít és vidáman húzza tovább az ekét, forgatja a zsíros, fekete földet a magnak.
Én és a főnököm autója, mikor először találkoztunk
Lassan 11 éve dolgozom az UFSnél, sok hülye feladatom volt, sok vicces, volt sok megdöbbentő és ennél is több unalmas, gépies.
Azért főnököm még is le tudott döbbenteni újra, mikor a sofőr „kalapot” is a fejemre tette. Budapesti cég vagyunk, vannak vidéki irodáink, ráadásul András családja Bécsben él, onnan ingázik hetente. Egyébként is cégünk alapítója, vezére mégse járhat egy Trabanttal, éppen ekkor egy Infiniti Q70ese volt. A céghez szerződéssel kötődő munkatársak motivációjához hozzátartozik az utazási verseny, így eset a nagyeset, mikor András kísérvén a Maldív szigetekre a csoportot először bízott meg azzal a feladattal, hogy a budapesti reptérről vigyem vissza az autóját az irodába. Kicsit remegett a térdem. OK, hogy béreljük „csak”, ok, hogy van rajta casco, de na, azért mégis! Nem ágálhattam, beültetett az autóba, mikor indult a reptérre, kimentem velük, fájó búcsút vettem két részletben a 30 kollégától, akik az Emirates és a Qatar járatokkal Dubaion, illetve Dohan keresztül utaztak Male-ba. Nem volt őszinte a mosolyom, ahogy integettem nekik a biztonsági ellenőrzésre belépéskor. Persze nem csak azért, mert most akkor be kell ülnöm a Lányi András Infinitijébe, be kell indítanom és el kell vinnem a Stefánia útra. Azért februárban felszállni egy repülőre, ami a fehérhomokba, 30fokba repít... hát lássuk be, vágyaim netovábbja, de ekkor én itthon maradtam.
Kezemben a slusszkulccsal, kifizettem remegő ujjakkal az automatánál a parkolási díjat, majd beültem az autóba és nekiindultam. Mondanom se kell, nem történt semmi, simán, sérülésmentesen leparkoltam az irodánk parkolójában. Ekkor ránéztem a telefonomra, András írt üzenetet:
„Kriszta, azért azt old meg, hogy jövő pénteken, mikor jövünk haza, az autó ott legyen a reptéren!”
Mire próbáltam visszahívni, természetesen Dubai fele a levegőben volt, így nem volt kapcsolható. Pedig nekem mindenképpen közölnöm kellett vele: „András én is elutazom, ugyan nem a Maldív szigetekre, de én egy nappal később érek haza, mint ti.” Válasz a szokásos: „értem, old meg!”
Azt a logisztikát bírtam kitalálni, hogy amikor én megyek ki a reptérre indulva Törökországba, akkor az Infinitivel megyek ki, leegyeztettem egy reptéri parkolótársasággal, hogy x összegért ott hagyom kulcsostul a kocsit, és majd András megy érte.
Mivel én a reggeli géppel mentem, 6ra a reptéren kellett lennem, ezért gondoltam hazamegyek a gépállattal, és hajnalban otthonról kimegyek vele a reptérre, összeszedve a kolléganőmet, aki tőlem nem mesze lakik és velem utazik. Felbátorodva, még kimentem Békásmegyerre anyámhoz, illetve egy általános iskolai mini osztálytalálkozóra. Igen ám, de szervizből úgy hozták vissza az autót, hogy alig 30km-re elegendő üzemanyag volt benne. Azt se tudtam, mit kell bele tankolni. OK, ezt kiderítettem a pénzügytől a számláról. Biztos tudással haladok a Szentendrei úton, hogy majd a békási Shell kútnál megtankolom a verdát, mellettem egy barinőm, aki az Infiniti életérzésre vágyva velem tartott ezen az úton. Ordít a zene a kocsiban, mi énekelünk, majd mikor bekanyarodok a benzinkútra, igen feltűnő jelenségként a panelrengeteg kapujában egy fekete csillogó Infinitivel, döbbenek rá, hogy nem tudom, vajh, melyik oldalon van a bejárat a tankhoz? Pillanatra félreállok, persze a zenét nem lehalkítva…
- Dia, melyik oldalon van a tanksapka??? – ordítom a kérdést, miközben két marcona kutas, karba tett kézzel áll a kúton és nézi az autót, benne a két csajt, szerintem simán hallva a hifiből ordító magyar altert. Szemükben a kérdés: na, ebből mi lesz, csajok?
Végül az lett, hogy Dia biztonsági öv kicsatol, kiszáll és megnéz… Két kutas tett felénk egy lépést, de végül mikor Dia felkiáltott – Ezen az oldalon van! – mutatja az autó termetes fara felé, lazán visszaszállt, mintha mi sem történt volna. A két srác állt tovább karba tett kézzel és várta, hogy megérkezzek eléjük a verdával. Ez is megtörtént, ugyan kellett egyet rutinozni, azaz tolatgatni, mert nem sikerült elsőre bevenni az ívet úgy, hogy se ne patkázzam meg a 15milliós kocsit, se ne kelljen kitépni a helyéből a tankoló pisztolyt, hogy elérje a nyílást…
Ekkor jött a következő kérdés: hogy az anyjába nyílik ki a tanksapka??? Magyarázatként, ebben az autóban a slusszkulcs csak dísznek van, nem kell bedugni sehova, lényegében nem is kulcs, csak egy kis adóvevő, ami, ha az embernél van, nyílik az ajtó, gombnyomásra indul a gép. De paraszti eszemmel, gondoltam, hogy van valami kar, gomb, akármi, amit meg kell nyomni, meg kell húzni, hogy kinyíljon a tanksapka. A két karba tett karú kutas pont egy percig bírta nézni szerencsétlenkedésünket, majd az egyik bekopogott az ablakon, érdeklődve, hogy segíthet e… Leengedtem az ablakot, Dián áthajolva – a Másodpercek, decibelek még mindig hangszórónként 400wattal ordít a hifiből – kiordítok a srácnak, hogy nem tudom, hogy kell kinyitni a tanksapkát. Válasz: „de én igen” és már kezében is a pisztoly, megjegyzem egy szóval nem kérdezte, milyen üzemanyagot szeretnék… nyilván, a szaki levágta az autóról, hogy mi hajtja.
Teletöltötte, kifizettem, adtam jattot a srácoknak a kedvességért, majd még próbáltam menteni a helyzetem, közöltem, hogy a főnököm verdája én csak gondoltam kihajtom a lelkét. Nem röhögtek, faarcok.
Beérve a lakótelepre két panel közt a parkolóban szépen befaroltam két Suzuki közé, majd Diát kicsit hátrahagyva az anyósülésen, bementem a volt sulimba elintézni, amiért jöttünk. Dia szőke, 28éves bögyös-dögös, rágógumizva nyomkodja a telefonját a 15milkás, fekete csodában az anyósülésen, a hátsó sorban két gyerekülés. Le kellett volna fotózni azokat a lesajnáló tekinteteket, ahogy végigmérték az autóban várakozó csajt: „na mi van, a palit már sikerült elszeretni, jött a kölykökhöz a panelrengetegbe, de te kis ribi, nem mehetsz fel?” nagyjából ezt gondolhatták sztereotípiaként az arra járó honpolgárok.
Hazafele sem történt végül is semmi extra végül, bár a párhuzamos parkolás a Rózsadombon a ház előtt a 10fokos emelkedőn egy Lincoln helyére is nehezen ment, de megoldottam anélkül, hogy Dia kiszállt volna irányítani, hogy gyere-gyere-gyere… ááááááááááááááállj!
Hajnalban aztán arra ébredtem, hogy esett 10 centi hó… hát megmondom őszintén, megfordult az agyamban, hogy hívok egy sofőrsegélyt, hogy vigyen ki Infivel a reptérre, mert nem merek elindulni az emelkedőn felfele a hóban. De végül ezt is megoldottam, miután a lakásomból levitt ablaklehúzó gumi bigyóval letakarítottam nagyjából a havat a verdáról, mivel a garázshoz szokott Lányi András semmilyen eszközt nem tart benne a tél viszontagságainak kezelésére.
Az már csak a hab volt a tortán, hogy a reptérre végül a kolléganőm taxival jött ki, mert sikerült nem a megfelelő sarkot belőni találkozási pontnak és elkerültük egymást… �
Infi leparkolva a Csendes Parkolóban, mi pedig szuperül nyaraltunk Törökországban februárban. Főnököm visítva röhögött, mikor elmeséltem neki a storyt, remélem, most nektek is sikerült vidám perceket szereznem vele!
